Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán,  a filmrendező -  forgatás közben

Várkonyi Zoltán, a színész

Várkonyi Zoltán a Művész Színházban -  Molnár Ferenc: Marsall
 
(A művész hagyatékábál - A felvétel 1945 májusában készült)

Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán minden szakmabeli számára irigylésre méltó karriert futott be, így sem életében, sem holtában nem kerülhette el a keserűk és közepesek támadásait, de az erőtől és tehetségtől duzzadó ambíciókirályokét sem.
Akik egykor nimbuszát döntögették, nemzedékváltást követeltek, olyanok közé sorolták, akikhez sohasem tartozott,
ma két kézzel kapaszkodnak székeikbe…

Várkonyi színházi ember volt. A formátumra utaló jelzőt szükségtelen beszúrni, mert jelentősége fokozhatatlan.
Olyan színházvezető, aki értett a színházhoz, és olyan színházi ember, aki nem csak a színházhoz, a közönséghez is értett. Irtózott az üres házaktól. Volt ízlése az igényeshez, orra a sikerhez. Nem értékelhető pusztán színészként, film- vagy színházrendezőként, igazgatóként, vagy főiskolai rektorként. Művész volt és szakmunkás. Király és gyalog. Megbonthatatlan egész, aki a részletekben is mindig a teljességet kereste. Aki mindig folytatott és számtalanszor újrakezdett. Mindig magabiztos volt, és szüntelenül kételkedett. Aki halálosan komolyan vette a munkát, mégis az egész életét végigjátszotta. Aki elnyomott és felemelt. Várkonyi talán az egyetlen színigazgató volt a magyar színháztörténelemben, aki már az első találkozásnál látta a színész egész további sorsát. Tévedhetetlen szemmel térképezte fel az előtte állót. Hogy mit jelent ma és mit fog két évtized múltán. Hogy kit mire kell szerződtetni.
Hogy kinek hova kell szerződni. Mert és tudott nagy ívekben gondolkodni. Utódot nevelni.

Ő avatta halhatatlanná Béres Ilonát és Tordy Gézát A kőszívű ember fiaival, Huszti Pétert és Koncz Gábort a Fekete gyémántokkal, Venczel Verát a Kárpáthy Zoltánnal, Bárdy Györgyöt az Egri csillagokkal. Neki köszönhette megannyi hatalmas alakítását Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván… A Várkonyi-filmek nem egyszerűen egy korszak remekművei, hanem generációk egész sorának jelentik a magyar mozi legdicsőségesebb korszakát.
Míg Fábri, Ranódy, Gertler vagy Keleti emlékét alaposan kimarta az elmúlt évtizedek érdektelensége, Várkonyit megőrizte szívében a nagyközönség.

Bekebelezte a színházat, szőröstül bőröstül akarta, a portától a direktori páholyig, és semmi nem történhetett ott,
ami elkerülte volna a figyelmét. Értett a színészek, a rendezők, a dramaturgok, a súgók, a díszletezők és a politikusok nyelvén. Befelé könyörtelenül kritizálta, kifelé anyaoroszlán módjára védte színházát.
Mindent gyűlölt, ami az előadásnak ártott.

„Utálta a lelki restséget, a lustaságot – emlékezett rá legnagyobb felfedezettje, a Művész Színház Orfeusza, Darvas Iván. – Üvöltve tudott dühöngeni, ha készületlenségen kapott valakit, pláne ha az védekezésül múltbeli babérjaira merészelt hivatkozni. ‘Nem érdekel! Teszek rá! Aki biztonságra vágyik, az menjen férjhez egy milliomoshoz, vagy vegye el egy milliomos özvegyét, vagy menjen örökös tagnak a Nemzetibe!’... Utálta az egyenlősdit, a tehetség semmibevételét, a statiszták lázadását, az áldemokráciát… Utálta a tunyaságot, a ritmustalanságot, az indokolatlan lassúságot… Utálta a langyos biztonságot. Született hazárdőr volt."

És sok mindent gyűlölt még: a hízelgést és a hazugságot, a pontatlanságot és a hozzá nem értést, a butaságot, a pökhendiséget. Egyetlen feltétlen igazságot ismert el: a tehetséget. Rajongott az ígéretes fiatalokért, mindenütt kereste őket, hajtotta a felfedezés öröme. Épp ilyen briliáns ösztönnel csapott le az ifjú írókra, az újrafelfedezésre várókra, a jó darabokra. Sőt, a színházi működés holdudvarában munkálkodókra is.

Mindenütt óriási tekintélynek örvendett. Szakmai körökben és a hivatalokban egyaránt. Ha felhívta a minisztériumot, hogy lezajlott egy csodálatos premier, ez és ez a színész kiválóan szerepelt, de a jutalmazási keretünkben már nincs egy vas sem, megkérdezte az osztályvezető, menynyire lenne szüksége, Várkonyi számolt, bemondta az összeget, és megkaptuk a pénzt. Ha valamiért lobbizni kellett, az ő személye volt az ütőkártyánk. Amikor kitalálta, hogy a Váci utcai Bartók Terem legyen Pesti Színház néven a Víg kamaraszínháza, csak telefonált néhányat, és ment minden, mint a karikacsapás.
Mert amit a fejébe vett, az úgy történt. Kitüntetésnek számított, ha kikérte valakinek a véleményét. Halála után próbáltuk folytatni, úgy, ahogy ő csinálta, de nem lehetett. Mélységes gödörbe kerültünk. Ez nem azt jelentette, hogy bukást bukás követett, hanem azt, hogy megváltozott a színház légköre, kívül-belül, mindenkiben elhatalmasodott a hiányérzet.
Horvai István – aki véleményem szerint a múlt század legnagyobb színházi rendezőinek egyike – igazgatóként kevésbé tudott ebben a gyászos periódusban helytállni, hat év múltán úgy érezte, át kell adnia a vezetést.
És akkor jött a Várkonyi tanítvány Marton László, és az újabb reneszánsz. Várkonyi életem egyik legnagyobb élménye. Kegyelmi állapotnak tekintem azt a néhány évet, amikor együtt dolgozhattunk. Máig a bűvkörében élek."

Ahogy a Vígszínházban szinte mindenki. Marton Lászlótól Hegedűs D. Gézán át – aki Várkonyiból írta doktori disszertációját – Kern Andrásig. Halász Jutkától Pap Verán át Kútvölgyi Erzsébetig. Várkonyi megbabonázta a körülötte lévőket. Becsületes igazgató volt és következetes ember. Legnehezebb éveiben is megőrizte tartását, eszményeit, érzékenységét és a színház iránti olthatatlan szerelmét. Évtizedekkel halála után is mindenütt ott sejlik a keze nyoma.

Várkonyira nincsenek szavak. Őt nehéz elkezdeni és nehéz befejezni. Nem lehet megfogalmazni.
Ő nem IV. Henrik, nem Hamlet, Möbius, Széchenyi vagy James Tyrone. Ő nem rendező vagy direktor. Ő maga a színház. Gábor Miklós írta róla: „ha bárhol a világon megjelenik, egy perc alatt színház nő körülötte".
Bár nem kényeztették itthon, soha nem ment el.
És valóban, színház nőtt körülötte.

Részletek Kővári Orsolya a Premierben megjelent írásából

Várkonyi Zoltán - Színművész, rendező, színházigazgató, író
1912.5.13. - 1979.4.10

Várkonyi Zoltán rövid újságírói próbálkozás után Ódry Árpád és Kiss Ferenc tanítványaként 1934-ben végezte el a Színiakadémiát. A Nemzeti, majd a Madách Színház tagjaként szerepelt a II. világháború végéig. 1945-töl a Művész Színház igazgatója és a Nemzeti Színház színésze.
1962-töl a Vígszínház főrendezője, majd 1972-töl az igazgatója is.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1949-töl tanít (akkor még Színész Akadémiának hívták), amelynek 1972-töl rektora lesz, egészen haláláig.
A fiatal tehetségek mindenkori támogatója, sok, ma már híres színészt indított el a pályán.
Utolsó évtizedének színházi rendezései közé tartozik: Szakonyi: Adáshiba, Pirandello: IV. Henrik, Coward: Vidám kísértet, Örkény: Vérrokonok, García Lorca: Bernarda Alba háza.
Utolsó rendezése 1979-ben Örkény: Pisti a vérzivatarban című darabja, amit már nem tudott befejezni.
Mint színész remekelt a 70-es években Csehov: Ványa bácsijában,  Albee: Érzékeny egyensúly című darabjában,  játszotta Széchenyit Eörsi István színművében és James Tyrone szerepét O´Neil: Utazás az éjszakájában, Horvai István rendezésében.

Kitüntetései: 1953, 1956 - Kossuth díj, 1955 - Érdemes Művész, 1962 - Kiváló Művész