|
Tomanek Nándor
Színpadi létét pontosság, kiegyensúlyozottság, harmónia, egyenletesség határozta meg. Néma tekintete, mozdulatlansága, csöndbe fulladt gondolatai is megtöltötték a színpadot. Igazi őstehetség volt, olyan alkat, akinek Isten nemcsak tehetséget adott, hanem ostort is hozzá. Tomanek éppoly jól ismerte önmagát, mint mestersége buktatóit. Szüntelenül gondolkodott, küszködött, kételkedett. Zaklatottságából, nyugtalanító gondolataiból táplálkozott, és ugyanezekkel marcangolta lényét apró darabokra. Sorsát megpecsételte az önmagával és a környezetével való örökös elégedetlenség, a mércét mind magasabbra emelte, miközben ő volt élete és művészete legszigorúbb kritikusa.
Keserű, csüggedt, olykor görcsös ember látszatát keltette. Állandóan úgy tűnt, mintha beteges önbizalomhiányban szenvedne. A színészet számára nem munkát, nem hivatást, népszerűséget vagy szerelmet, hanem emberi magatartást jelentett. „A színház nála vérre megy” – mondta róla a Vígszínház egykori igazgatója, a közelmúltban elhunyt Horvai István.
Most a Film Színház Muzsika hasábjairól idézem rendezői tapasztalatait, 1977-ből.
„Ha megkérdeznék tőlem, mi az a fogalom, hogy »Tomanek«, ilyesmit válaszolnék: maximális felelősségérzet, kötelességtudás, igényesség önmagával szemben, lelkiismeretesség, szigorúság, fegyelem a munkában. S amit magától elvár, azt másoktól is elvárja. Ez nem teszi könnyűvé vele a munkát. A maximális szó túlzottat is jelenthet. Én nagyon szeretek Tomanekkel dolgozni. Ő »megkínozza« a rendezőt. Addig nem hagyja nyugodni, és természetesen saját magát sem, amíg legapróbb porcikájáig meg nem ismeri szerepét. Amíg nem ismeri cselekvésének lelki rugóit, amíg nem hiszi el minden szavát, amíg nem tudja hitelesíteni minden mozdulatát, amíg ki nem szívta a szerep velejét, addig nem képes játszani. Játszani? Ó, nem. Nála játékról, alakításról szó sem lehet. Nála nincs illúzióadás, nincs hazugság. Átlényegül, átél – a szó nem elcsépelt értelmében –, és egész idegrendszerével képviseli a színpadi alakot. Illetve nem is képviseli, hanem helyettesíti. A próbák kezdetén úgy beszél a szerepről: »ő«. Mikor a főpróbák idején egyszer csak azt mondja: »én«, már tudom, hogy vége a szenvedésnek, önkínzásnak – megvan a szerep!
Tomanek különleges tehetség: koncentrált, de szélsőséges, hideg érzelmet sugárzó, de vulkanikus kitörésre képes, gyermekien tiszta, de mániákusan megszállott, sokrétű alkat.”
A hatvanas–hetvenes évek vígszínházi nagy generációjának egyik vezéralakja nemcsak gyermekkorában, de még később sem akart színész lenni. Pécsett született, majd a diákévek után hosszú ideig „közönséges” kistisztviselőként dolgozik a helyi tanácsházán.
Eközben magánszorgalomból hegedül, énekel a Gregorián-kórusban és túrázgat a Mecsek erdeiben. Családos ember, felesége van és kisfia. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy környezete megdöbbenéssel fogadja a hírt, miszerint elhagyja a biztos hivatalnoki pályát, és beáll a Pécsi Nemzeti Színház énekkarába.
Bár mindvégig azt állította, nem tervezett előre, „fejjel a falnak” döntése páratlan színészi pálya kezdetét jelentette. Az ismeretlen vidéki statiszta egyetlen évtized leforgása alatt a szakma által elismert és a közönség által rajongott fővárosi színésszé vált. Már Pécsett – operettbonvivánként – is felhívta magára a nézők figyelmét. Fegyelmével, tiszta és pontos szövegmondásával, színpadra termett mozgásával és szerénységével hamarosan tovább mozgatta a pécsi színházcsinálók fantáziáját, majd – a Csárdáskirálynő Kerekes Ferkója és a Sybill nagyhercege – rendezői szemében egyszerre prózai hőssé érett. Ő A salemi boszorkányok John Proctora, a Ványa bácsi címszereplője és Tolsztoj Kareninja.
„Mintha a regény lapjairól lépett volna elő ez a magas, szőke, cvikkeres férfi az Anna Karenina előadásán – méltatja alakítását egy korabeli színházi kritika. – Gránitkemény, de puha és öszszeomló, mereven szerető és líraian gyűlölködő… Ha megszólal, a színpadot betölti a századvég jellegzetes, orosz főúri atmoszférája. Mintha egy messzi panoptikumból kelt volna életre. Tomanek Nándor Karenin gróf csodálatosan megrajzolt jellemét tárja elénk, s a gőgös formák mögött az emberi tragikumot festi meg. Ez nem egyszerűen jó vagy hűséges alakítás, ez színházi esemény.”
A látványos sikerek után hatalmas pofonnal fogadja Budapest. 1962-ben musicalteátrumba, a Petőfi Színházhoz kerül, ahová pécsi igazgatója, Katona Ferenc viszi magával. Az egymillió fontos bankjegy bukása kíméletlenül magával rántja. Hangját gyatrának, mozgását szegletesnek, őt magát csapnivaló ripacsnak minősítik.
Várkonyi Zoltánt azonban nem lehet megtéveszteni.
A Vígszínház zseniális direktora 1964-ben szerződést ajánl az ekkor több mint 40 esztendős színésznek.
A korosodó „pályakezdő” pedig szerepről szerepre meglepi rendezőit. Legyen szó Az ördög ügyvédje jezsuita Erdélyi atyájáról, a Vízkereszt szánalmával mulattató Malvoliójáról, a Liliom Ficsúrjáról, a Cseresznyéskert szószátyár Gajevjéről, A holtak hallgatása hadseregparancsnokáról vagy éppen a Vérrokonok helyét sehol sem lelő kisemberéről. Ha egyik este nem ő Félcseresznye, a bájos macska (Weingarten: A nyár) vagy Gooper, az apja örökségére feszülten várakozó Tennessee Williams-figura (Macska a forró tetőn), vagy nem Neil Simon házias, pedantériájával környezetét őrületbe kergető Felixe – akkor lehet, hogy éppen Einsteint formálja meg Dürrenmatt A fizikusok című drámájában. A Furcsa párban egyenesen Jack Lemmont kellett leköröznie, aki a Vígszínház előadásával párhuzamosan, a filmvásznon nevettette meg a világot a sértődékeny, feminin, rendmániás Felix szerepében.
„Tomanek kemény, komor, hallgatag embernek tűnt – emlékszik darabbéli partnere, Halász Judit. – Rengeteg betegség keserítette, emellett örök félelmet és millió tüskét okozott neki, hogy nem fiatalon került a társulatba. Nem tartozott azok közé, akik a társalgóban hangos poénokkal szórakoztatták a kollégákat. Úgy éreztem, retteg a meg nem értettségtől, a kedvezőtlen megítéléstől. Néha meglepően élesen reagált, könnyen vált dühössé, haragossá. Talán ő ment el elsőként a Vígből, a nagyok közül…
Tőle hallottam életemben legtöbbször azt a szót, hogy »alázat«. Anno is hátborzongatónak éreztem, amikor kimondta, ma is más kifejezést használnék, de számára az »alázat« tiszteletet jelentett. A színház, a darab, a partnerek, a rendezők és legfőképp a közönség iránt. Mindent ennek a tiszteletnek a szolgálatába állított. Azt hiszem, igazából semmi más nem számított neki. Ha valaki elrontott egy előadást, nem kiabált, nem kérte ki magának, hanem még zárkózottabbá vált. Nem akarta kiadni magát a környezetének, csak a próbán és a színpadon nyílt meg.
Amint kilépett a függöny elé, bezárta a kapukat. Értékeit nem adta ingyen. Azokat a színpadra tartogatta.”
A szerelem és a halál játéka, Vérrokonok, Szent Johanna, Bolha a fülbe, Cseresznyéskert… Folytathatnánk a sort. Kútvölgyi Erzsébettel rengeteg darabban játszott (Horvai szavaira gondolva pontosítok: létezett) együtt. „Életem legtisztességesebb színészkollégája volt – meséli A dzsungel könyvének Bagirája. – Mindannyian azok vagyunk, de Tomanek színpadfegyelme mai napig páratlan a pályán. Civil »marháskodásra« hajlamos kollégák görcsösnek tartották, pedig isteni humora volt. Pikáns, ironikus, fanyar… Komolysága nem azt jelentette, hogy öszszeszorított állkapoccsal játszott, és azt sem szeretném, ha valaki szigorú matematikatanárként képzelné el a színpadon. Fegyelme, szenvedélyes jelenléte profizmusához tartozott. Ha mindig mindenki elengedi magát, porszem kerül a gépezetbe és szétesik az előadás. Koncentrációja kohéziós erőt is teremtett, ami nagy szériás előadások esetében különösen fontos. Mindig voltak és lesznek a színpadon zseniális improvizatőrök (például Kern András), ez azonban nem jelent egyet a céltalan vagy az előadás hátrányára váló bohóckodással.
A tehetség improvizációja ellen Nándinak sem volt kifogása, hiszen ő is ezekért az órákért élt – héttől tízig.
Egyvalami biztos: bármi történik velünk kint, azt bevisszük a színpadra. A nézőnek azonban csak a darab kiváltotta katarktikus élményt szabad átélnie. Nem tudhatja, hogy aznap temettünk vagy keresztelőn jártunk. Ilyen volt Tomanek.
|
