|
A kis csillag is csillag
Epizódista: a kis szerepeket játszó nagy színész neve. Minél jobb a színház, annál fontosabb művész az epizódista.
Csak néhány mondata van, csupán egy csomagot kell behoznia a színpadra, a néző mégis úgy látja, hogy vele maga az élet jött be…” – írja Kornis Mihály Színházi dolgok című kötetében. Az epizódistát ugyanis nem érték vagy képességbeli, pusztán műfaji különbözőség választja el a Hamleteket játszó színésztől. Alapvető és elengedhetetlen jellemzője, hogy a rendelkezésére álló pillanatok alatt teljes embert teremt. Jelenléte összepréseli az időt. Már rég elhagyta a színpadot, a néző fejében mégis végig ott van. Az epizódista ismeri és szereti az embereket. Mániákus megfigyelő. Tanulmányozza, a közértben miként fizet a sorban elötte álló, eltűnődik a villamoson szemben ülő ídős hölgy arcán, ártatlan csevegés közben is figyel a testbeszédre, és szóról szóra megjegyzi, mit mond a másik. Elraktározza a hangsúlyokat, reakciókat, impulzusokat. Rendszerint gyalog jár, hogy alkalmat teremtsen magának minderre. Az epizódista végtelenül precíz és körültekintö. Soha nem felejt el köszönni a portásnak, tudja az öltöztetök nevét, nem derogál neki elsöként üdvözölni a tegnap felvett műszakis kollégát. Szívesen folytat eszmecserét az ügyelövel arról, milyen hibák fordultak elö aznap este. Bár szövegének mennyisége elhanyagolható, gondosan ügyel rá, hogy a próbákon a súgó ne érezze magát feleslegesnek mellette. Az epizódistát mindenki szereti.
A föszereplö például azért, mert megteremti számára annak a lehetöségét, hogy föszerepet játsszon.
És jó epizódistából – a közhiedelemmel ellentétben – nagyon kevés van. Ilyen igazán jó epizódista volt Szatmári István.
Méghozzá egy olyan korban, amikor az epizódnak komoly rangja volt.
Szatmári 1947-ben diplomázott az Akadémián, majd a Nemzetibe kapott szerzödést.
Amikor Az ember tragédiájában Saint-Just és Kepler tanítványa mellett megkapta az egyik angyal szerepét is, meglehetösen kétségbeesett. Azért tanult ennyit, hogy most ö legyen az egyik angyal? Ott is hagyta Major Tamást, és átszerzödött Szegedre, ahová föiskolai tanára, AbonyiGéza hívta.
Két évet töltött ott, majd 1949-ben Major visszahívta. Szatmári életében a Nemzeti nem szakmai szempontból játszott fontos szerepet. Itt ismerkedett meg szerelmével, Hervai Lizával, akit 1950-ben feleségül vett, és akivel harmincnyolc esztendöt töltöttek együtt. Amikor 1951-ben megnyílt A Magyar Néphadsereg Színháza és Várkonyi Zoltán átment förendezönek, vitte magával
mindkettejüket a Nemzetiböl. Szatmári haláláig, felesége a mai napig a Vígszínház tagja.
Az alapítók közül rajta kívül ma már csak Gyimesi Pálma és Farkas Antal a földi szemtanúk. Szatmári István a II. Rákóczi Ferenc fogságában debütál a Szent István körúton, Lahmann kapitányként menti ki a fejedelmet a börtönböl. Késöbb játssza A néma levente Beppóját, Az esöcsináló Kölyök Jimmyjét, a Faustban Wagnert, Az öreg hölgy látogatásában elöbb Lobyt, majd csaknem három évtized múlva a fökomornyikot, a Sirályban Kosztyát, a Furcsa párban Vinnie-t… És még sorolhatnánk. Nehéz négy évtized múlékony teljesítményét szelektálni két évtized távlatából. Annál könnyebb az írásokat. Merthogy Szatmárit nemcsak kitűnö epizódistaként, de remek tárcaszerzöként is ismerték.
A Film Színház Muzsika szerkesztöje, Demeter Imre kért töle elöször cikket, 1974-ben, mely Szivarfüst címmel jelent meg a lap hasábjain. Ettöl kezdve le sem tette a tollat, és az íróasztalnál pontosan olyan szeretettel és odafigyeléssel alkotott, mint ahogyan karaktereit csiszolgatta a színpadon. Ma már nem csak a szerepeiröl jut eszünkbe. Beleírta magát a színháztörténetbe.
Mert a portrék, anekdoták sorai között ott lapulnak a vallomások. Színházról, sajtóról, szakmáról.
Nemcsak Somlayról, Ruttkairól vagy Csortosról írt, hanem a pályakezdökröl, az öreg statisztákról – például a szürke Fekete bácsiról, aki soha nem árulta el, hány éves és mindig csoszogott –, a Pesti titkáráról – Hankó Elemérröl, aki mindenkit „Lelkemnek”hívott –, Négyesy Mátyás súgóról, az utóbbi években elnöiesedett szakma utolsó nagy egyéniségéröl…
„Nem az üstökösökröl akarok mesélni – írta 1988-ban megjelent kötetében Szatmári István –, nem a Göncölszekérröl, sem a Fiastyúkról, hanem a pislákoló fényű, idönként fel-felcsillanó apró csillagokról. Nélkülük szegényebb volna az égbolt. A kis csillagok nem névtelenek. Szerényen meghúzódnak a színlap alján, néha nevesincs alázattal, csak a szerep foglalkozásának megjelölésével. De azért csillagok ök is.
A kis csillag is csillag."
|
 "dedikált fotó")
