|
Somogyvári Rudolf
Magányos gyerek volt. Sohasem vett részt a játékban, csöndesen rajzolgatott, távolról szemlélve társait. Első színházi élménye gyökeres fordulatot hozott életében. Eldöntötte: színész lesz! Mert a színpadon eltűnnek a gátlások, a színészek mernek beszélni, tudják, hogy mikor és ki fog belépni, mit kell mondaniuk, mi lesz rá a válasz.
"Az a három óra a színpadon a legbiztosabb.
Lemegy a függöny, és az ember mehet vissza az életbe félni" - mondta.
Bizonytalanság gyötörte. Nem exhibicionizmusa hajtotta a színpad felé, hanem szorongásai, saját életképtelensége elől menekült. Ahogy egykor a rajz helyettesítette a beszédet, úgy később a színház az egész életet.
"Imádta a színészetet. Többször említette beszélgetés közben, hogy milyen boldogság neki az, hogy színész lehet" - emlékezett Bilicsi Tivadar.
Nem volt könnyű sorsa. A háború, a hadifogság, az '56-os események nemcsak magánéletére, de művészi pályájára is alaposan rányomták bélyegüket.
Kiváló külső adottságai - délceg, kisportolt alkata, gyönyörű szemei, markáns arcéle - amellett, hogy azonnal a közönség kedvencévé tették, eleinte meglehetősen behatárolták szerepkörét. Hősszerelmesek, katonatisztek, jóképű sikeremberek sokaságát játszotta. Erőseket, magabiztosakat, amilyen valójában soha nem volt. 1937-ben a Magyar Színház szerződtette, ahol már pályakezdőként részese lehetett A szűz és a gödölye című Zilahy-darab hatalmas sikerének, többek között Törzs Jenő, Makay Margit, Titkos Ilona, Bilicsi Tivadar, Pethes Ferenc partnereként. Sándorkát, az érettségi előtt álló diákot alakította. Két évet töltött itt, majd hoszszas vidéki kóborlás következett: Pécs, Miskolc, Debrecen, Kassa, huzamosabb ideig Szeged. 1942-től újra Budapesten, az Andrássy úti Színházban játszott.
Egyre ígéretesebben alakuló pályáját 1945-től négyévnyi hadifogság törte meg, a "napsütötte Szovjetunióban" - ahogy később emlegette.
Somogyvári legendás táborszínházáról és a rabság éveiről az egykori fogolytársat, Pavelkovits Bélát kérdeztem, aki Vörös ködben című könyvében állított emléket hadifogolytársainak - külön fejezetet szentelve ebben Somogyvárinak.
"A kegyetlen körülmények között azonnal megváltozott a hangulat, minden elviselhetőbbé vált, ha megjelent. Ötletei garmadával sok vidám percet szerzett. Feledhetetlenül utánozta Csortos Gyula különcségeit - beszédét, mozgását, egész viselkedését. Nagyon szerethette, képes volt órákat mesélni róla. Személye vigaszt, kitartást és reményt jelentett számunkra, pedig talán ő viselte legnehezebben a hadifogságot. Félt, hogy távolléte alatt elveszíti a színészi rangsorban kivívott helyét, megfeledkeznek róla.
Egyik nyáron az ufai Baskír Nemzeti Színház tatarozásához magyar hadifoglyokat rendeltek ki. Ilyen jó dolgunk egész fogság alatt nem volt, még a próbákat is nézhettük. Rudi, mint kiváló rajzművész, elkészítette a bemutatásra váró A víg özvegy díszletét és jelmezeit. A láger színházának ő volt a mozgatórugója: játszott, írt, rendezett, szteppelt, dobolt, díszleteket rajzolt, önzetlenül szolgálva hálás közönségét. Egyszer a Bunbury című angol vígjátékot rendezte meg és ő alakította az egyik főszerepet is. Nemcsak a hadifoglyok között volt óriási sikere, hanem az őrség és azok hozzátartozóinak körében is. A környékbeli hölgyeket hamar lázba hozta a jóképű budapesti színész, aminek hamarosan kézzelfogható jeleit is tapasztalhattuk, élelmiszereket tartalmazó csomagok formájában. Megdöbbenve láttuk, hogy Rudi kibontatlanul küldte vissza ezeket. Önérzete ugyanis nem tűrte, hogy bárki megváltsa fogságának gyötrelmeit.
Én hamarabb jutottam haza. Rudira még egy évig tartó szenvedés várt egy kijevi lágerben. Amikor megtudtam, hogy ő is itthon van, azonnal felkerestem. Sokat találkozgattunk, nagyon megrendített korai halála. Soha nem fogom őt elfelejteni. Néha arra gondolok, hogy azokban az átkozott időkben talán az Isten küldte közénk."
Hazatérése után több budapesti színházban játszott. Napóleont, Sasfiókot, Don Carlost, a Svejk Lukas főhadnagyát. A rengeteg "sematikus" szerep után hirtelen váratlan döntés született. Apáthi Imre csaknem palotaforradalmat robbantott ki, amikor A kőszívű ember fiaiban rá osztotta - a huszártiszt Richárd helyett - a szolid, gátlásos Jenő szerepét. Somogyvári pedig csöndesen örült: hosszú évek után végre önmagához igazán közel álló szerepet kapott. "Sokat köszönhetek a zseniális Apáthi Imrének.... Ő látta meg bennem a szemüvege mögé bújó kisembert. Jó szeme volt."
A hatvanas években futótűzként terjedt a pletyka, hogy a népszerű színész közeli rokona az irredenta könyveiről ismert Somogyvári Gyulának. A vád ugyan több sebből vérzett - egyrészt Somogyvári Skoda Rezsőként látta meg a napvilágot, másrészt maga az író is felvett nevét használta -, mégis alaposan megkeserítette mindennapjait. Nehézségei miatt Szolnokra szerződött, ahol eljátszhatta élete első nagy klasszikusát, Shakespeare Hamletjét.
Somogyvári Rudolfnak régen dédelgetett álma volt a Vígszínház, úgy érezte, ott a helye. Marton László - akivel rádiós és televíziós munkák révén már jól ismerték egymást - megemlítette ezt Várkonyinak. 1969-ben szerződtették. Feladatok sokasága következett, méghozzá ragyogó kollégákkal. Legelső szerepei közé tartozott Almády, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékában, melyben Ruttkai Éva volt a partnere. Szintén vele és Ernyey Bélával játszotta Somerset Maugham Színházát, Marton rendezésében. Sok szerepet kapott Horvai Istvántól, aki nagyon szeretett vele dolgozni. Ő rendezte többek között az Eljő a jeges című O´Neill-drámában, a Három nővérben, Gorkij Barbárokjában és utolsó szerepében, a Kreutzer szonátában.
A Vígszínházban együtt töltött évekről Marton Lászlót, Lukács Sándort és Hegedűs D. Gézát kérdeztem.
"Elveihez hűséges, jellembeli kérdésekben megalkuvást nem tűrő ember volt, ami nagyon ritka a művésztársadalomban - mondja a Víg direktora. - Többször is rendeztem őt, nagyszerűen lehetett vele dolgozni. Tehetséges, finom és ízléses humorú, kitűnő művészre emlékszem. A legérdekesebb, hogy ez a kifejezetten exhibicionista foglalkozást választó férfi valójában rejtőzködő alkatú személyiség volt. Ezek a titokzatos egyéniségek nagyon izgalmasak a színpadon, gyakran sokkal izgalmasabbak, mint a gátlástalan exhibicionisták. Azt hiszem, ez volt az egyik legfontosabb varázsa. Lehetett érezni, hogy rengeteg dologról van véleménye, sok kimondatlan gondolat forog a fejében, de nem tartozott a fecsegők közé. Talán egy-két olyan ember lehetett az életében, aki előtt igazán megnyílt.
Nagyon sokat jelentett nekem, hogy itt volt a Képzelt riport... bemutatóján. Emlékszem, gyönyörű, méregzöld bársonyzakót viselt. Hihetetlen öröm és boldogság sugárzott róla, hogy ez a siker abban a színházban történik, ahová ő tartozik. Hitt a csapatszellemben, és abban is, hogy ő ehhez az együtteshez tartozik."
"Életem első vígszínházi főszere-pében, a Don Juanban is a partnerem lett. - meséli Lukács Sándor. - Az apósomat, Don Gonzálót alakította. Később Gyurkovics Tibor Nagyvizit című darabjában kerültünk össze, Bilicsi és Somogyvári alakították a két főszereplőt, én a kis doktort.
Amilyen tüneményesen kedves, lelkes társasági lény és bohém volt a magánéletében, annyira precíz, pontos és felkészült szakmai téren. Ha dolgozni kellett, rengeteg energia volt benne. Egy -egy átmulatott éjszaka után is,
reggel 10-kor megborotválkozva, elegánsan, frissen jelent meg a próbán.
Azt hiszem, sok vágya nem teljesült. Több nagy szerepet kellett volna játszania. Akkoriban a Vígszínházban rettentő erős csapat volt: Darvas Iván, Tomanek Nándor, Latinovits Zoltán, Páger Antal, Bilicsi Tivadar... A feladatok szükségszerűen megoszlottak.
Szinte valamennyi szerepében láttam. Emlékszem, hátborzongatóan jó volt a Sasfiókban, a Körszínházban Lorenzo Medici szerepében, a Tóték Őrnagyaként, a Barbárokban és a Kreutzer szonátában. Ezek pályája legnagyobb, feledhetetlen alakításai."
"Csak élete utolsó éveiben ismerhettem meg, amikor a főiskoláról gyakornokoskodni mentem a Vígszínházba - idézi fel fiatalkori emlékeit Hegedűs D. Géza. - Sportos alkat volt, nagyon szép ember. Egyfajta arisztokratikus tartás, lényéből fakadó elegancia és finomság jellemezte. Úgy emlékszem rá, mint egy rendíthetetlen, szálfaegyenes bükkre. Elpusztíthatatlannak tűnt.
Nem volt két élete, ugyanazzal a természetességgel és eleganciával jelent meg a színpadon, mint a magánéletben. Szerette a fiatalokat és drukkolt is nekik. Sok előadásban játszottam főiskolásként. Emlékszem, mindegyiket látta.
Számon tartotta az embert.
Nagyon jellegzetes, rekedtes hangja volt, ráadásul kiválóan tudott vele bánni. (Vittorio Gassman magyar hangjáért kétszer kapott díjat a debreceni szinkronfilmszemlén - K. O.) Dolgoztunk együtt szinkronban is, a legszebben beszélő színészek közé tartozott. Önmagában a hangjával ezerféle karaktert tudott jellemezni.
Negyedéves főiskolásként próbáltam vele a Barbárokban. Ebben egy furcsa, különös értékekhez ragaszkodó férfit alakított, akit bedarál és felfal az az agresszív világ, ami elhatalmasodik fölötte. Szuverenitását egész idő alatt megőrizve, hihetetlen szellemi fölénnyel vette tudomásul sorsát. Fanyar volt és humoros. Fantasztikusan finoman és plasztikusan tudott karaktert teremteni. Új ember született a szemünk láttára, aki eleve vesztésre van ítélve, de intelligenciájával és szellemi fölényével úrrá tud lenni mindenen és morálisan győztesként kerül ki a drámai konfliktusból. Emlékszem, ő hajolt meg utoljára. Méltósággal állt és várt, nem sietett a színpad elejére. Tekintetével végigpásztázta a Vígszínház hatalmas nézőterét: kakasülőt, első emeletet, földszintet. Nagyon elegánsan, lassan hajolt meg. A taps egyre erősödött, nem kellett attól tartani, hogy elcsendesül a második, harmadik kijövetelre.
Drámai és megrázó élmény volt látni őt a Kreutzer szonátában. Egy gyilkosságba torkolló szerelmi, féltékenységi dráma főhőseként jelent meg. A megcsalatásnak, a kifosztottságnak, a férfiúi megalázottságnak olyan poklát kellett végigjárnia, ami kevés szerepben jelenhet meg ilyen erőteljesen. Csodálatos, sistergő előadás volt. Esszenciáját adta annak, amiért érdemes ezt a mesterséget gyakorolni. Ezzel a szereppel búcsúzott. Feledhetetlenül. Ekkor már tudatában volt betegségének, mégis fájdalmai közepette hihetetlen szellemi és fizikai önfegyelemről tett tanúbizonyságot. Mindvégig érződött rajta egyfajta zárkózottság. Titka volt, ami valószínűleg a múltjából fakadt. A történelem mostohán bánt vele, ő pedig tudta, hogy legértékesebb éveit vették el tőle. Minden vidámsága és lelkesedése ellenére sorsa keserű ízt kölcsönzött énjének."
Részletek Kővári Orsolya a Premierben megjelent írásából
|
